Phoo Magazin | 2016 március
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
0
archive,date,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
  • mOman2015-4v
  • mOPyramids_2003
  • mOman2015-1
  • mOegyiptom_2003v

Szilágyi Lenke

 

 

Szilágyi Lenke 1976-80-között végezte a Kisképző Fotó-szakát. Ez a Neoavantgárd korstílus vége, ill. a Progresszív-fotó második korszakának a közepe (az első az 1920-as években volt). A konceptuális képzőművészeti fotóhasználat és a tiszta fotó olykor keveredett néhány jelentős művésznél – pl. Hajas Tibor – Vető János), de a fotóművészeti progressziót is fontos alkotók képviselték: pl. Kerekes Gábor, vagy Szerencsés János.

Frankfurt ffv

“Az élet az, ami veled történik, miközben neked más terveid vannak.”John Lennon

 

 

Lenke esztétikai érzékenysége távol állt minden koncepttől, de kíváncsian figyelte a művészeti Idő mozgását. Gondolom, mivel ha már érzed mi nem vagy, akkor máris közelebb jutottál ahhoz, ki is vagy valójában. Én egy nyitott, érdeklődő, eleven szellemű Lenkére emlékszem azokból az évekből. Ő már akkor is pont olyan lebegő, semmibe tűnő jelentésű képeket készített, mint klasszikus korszakában – a 80-90-es években – ,csak még igazi átütő erő nélkül.
“Az ember itt van, de nincs jelen a földön. Létezésének elveszett a jelentése.”Pilinszky
Érettségi után egycsapásra beérett különleges tehetsége: definiálhatatlan stílusú, atmoszférikus fotóköltészetével a 80-as évek – és a fotótörténet! – egyik jelentős művészévé vált.
“E véletlenszerű létezés az embert kegyetlenül legyilkolja.”Bukowski
Egyszemélyes stílusát nehéz pontosan körülírni – próbálkozni persze lehet. Nos: a kisszerű, közömbös, ócska, létezésre figyel, ezt dokumentálja, s emeli fel ugyanazzal a mozdulattal. Nem dokumentarista és nem is formalista, hanem valami harmadik. A nyomorult életből soha nem hazudik nagyszerű Létet – ahogyan a művészek gyakorta teszik. Banális témáit homályos metaforákkal emeli tiszta fotóköltészetté.

Rozsika-1

Lupeny-2005
“A metafora jelentése, hogy nem jelent semmi határozottat.”  – Paul de Man

“A metafora: felrobbant, önmagába roskadt jelentés.”Merleau-Ponty
Született-alkati egzisztencialista: szomorú, kedvetlen, frusztrált, depresszív lélek, akinek épp ez legfontosabb ihletforrása, belső motivációja. Lassú, csendes képein valami örök őszbe vetve imbolyognak elveszett figurái, mintha a létezés egyetlen valósága és igazsága a magány lenne. Irgalmatlanul személyes, de ez mindig a művészi absztrakció utáni elvont személyesség.
“A művekben csak az szárnyal, ami földhözragadt: szegénység és vereség és esendőség.”Pilinszky
Nyomasztó, komor tájain megalvad az idő: a jelen mindig valami titokzatos múlt. Talán arról beszél, hogy az Élet-nek nevezett vergődés egyáltalán nem akar semmit tőlünk. Feleslegesek vagyunk, míg körülöttünk gomolyog valami kiszámíthatatlan, gonosz izé. De ez a “mit keresünk egyáltalán ezen a földön?” – felismerés sosem melodramatikus felhangú érzelgős tragikum, inkább egy erős atmoszférikus sugallat.
“A művészet az élet katasztrófáinak nagy erővel való kifejezése.” – (Rilke)

 

 

20ev2

20ev1

“Nekünk kell saját fényünkkel a sötétséget megvilágítani. Senki nem teszi ezt meg helyettünk.”Bukowski
Se filozófiai, se transzcendentális érintettsége nincsen, de oly erős benne a magány ihlete, hogy az már transzcendens erejű. Ahogy egyik kedves festője, Farkas István is annyira elidegenedett képeket festett, hogy ezekkel már – a másik oldalról – megérintette a misztikát.

Nyari_delutan2001v
“mama nézd milyen szép/nézd ott a budi mögött/vérrel hányta le a búzatáblát/ki/ki hányta le vérrel a búzatáblát/nem látod mama/az isten hányta le”Tolnai Ottó
Mik hát egyéni stílusában az elmozdulások, újabb képeit illetően?
“Régen” ihlete olyan mindent elsöprő volt, hogy bármit fotózott, sikított róla, hogy Lenke követte el. Ma ez már nem ilyen egyértelmű, eklektikusabb lett, de – szerencsére! – a lényegi hang is megvan még, csak ritkábban szólal meg (pl. Lupényi képek).

 

Fiatalok2011-3b
“Régen minden egyetlen, egynemű, fiktív múltban játszódott, most mindenféle múltakat látok: 2500 éves turistaképeket a Piramisoknál, vagy száz év előtti érzékeny csoportképet”Fiatalok
Végül “régen” örök pillanatokat fotózott, mostanában inkább megrendezettnek tűnnek képei (még ha nem is azok adott esetben).
E finom elmozdulások mögött a lényeg maradt ami volt. Jelentékeny képei továbbra is atmoszférikus egzisztencialista költemények a metafizikai magányról.
“Nem azt a filozófiát, vagy metafizikát szeretem amelyik két lábon áll, hanem azt, amelyik repül és énekel.” – (Joubert)

 

 

 

Miltényi Tibor

0
Varga Tamás_Sarkkör_virtual

Analógia

Március 11-én nyílt meg a fenti címmel és április 28-ig látható a debreceni b24 galériában Gál András, Seres Géza és Varga Tamás kiállítása. Képeik három különböző, lényegüket tekintve az analóg fotóhoz köthető technikai folyamat eredményeként „hívódnak” elő, miközben mindhárom fotós munkáiban tetten érhető a digitális technika. Utóbbit is tudatosan, bátran iktatják be az alkotási folyamatba, ami hol rejtve maradó kiindulópontként, hol köztes elemként, hol éppen a végső megjelenítés részeként azonosítható.

Az 1920-as évek elején az idősödő Alfred Stieglitz 4×5 inch-es Graflex kamerájával felhőképződmények fényképezésébe kezd. Feljegyzései szerint hatalmas energiával és eltökéltséggel veti bele magát a munkába. Képeinek az Ekvivalens, vagyis Egyenértékű címet adja. De mégis mivel kívánt Stieglitz egyenértékűt alkotni?

Alfred STIEGLITZ, “Equivalent”, 1930 (Kép forrása: leegallery.com)

Alfred STIEGLITZ, “Equivalent”, 1930 (Kép forrása: leegallery.com)

A kor absztrakt művészetével való párhuzam kétségtelen, mégsem annak igazolásáról van szó, hogy megfelelő témaválasztással a fotó is lehet absztrakt. A későbbiekben irányzattá is váló egyenértékű fénykép nem küllemében akar hasonlítani az absztrakt festményre. Lényegét Stieglitz egyik követője és tanítványa, Minor White negyven évvel később így fogalmazza meg: „Az egyenértékű fénykép ereje abban rejlik, hogy képes érzelmeket kiváltani olyan dolgok, helyzetek és események iránt is, amelyeket (…) a fotó nem ábrázol.” Azaz a néző függetleníteni tudja magát az eredeti látványtól, attól, ami a fotó esetében igen gyakran valóságként van definiálva. White számára a fénykép egyfajta metafora, az egyre inkább korszerűsödő fényképezőgép pedig csodák teremtésére képes eszköz, ami fejlődése révén egyre inkább alkalmas arra, hogy általa a fotográfus felszabaduljon a „látvány zsarnoksága” alól.

White kijelentése óta ismét eltelt vagy ötven év, és ha a fényképezés technikájában bekövetkezett változást nézzük, úgy tűnhet, mostanra átfordult, mondhatni feje tetejére állt a világ. (Ami e három kiállító fotográfus számára – a nagyformátumú kamera használatából és működéséből adódóan – gyakran megtapasztalt optikai jelenség is egyben.) A folyamatos technikai fejlesztések legfőbb célja ugyanis az lett, hogy az egyszerűbben kezelhető eszközök által mind többen – egyre nagyobb gazdasági potenciát jelentve – kerüljenek kapcsolatba a fényképezéssel. Hogy az automatizálódó, majd digitalizálódó eszköz sok terhet levett a fénykép készítőjének a válláról? Bizonyára. De édes teher volt ez sokak számára! Hogy a sötétkamra tényleg „ketrec” lett volna? Nehezen hihető. A felszabadult energia pedig elég nehezen kezd el átszivárogni az új típusú állóképbe. Pedig, ugye valahol lennie kell…

A technika totális átalakulásával a fotó ráadásul éppen azt veszítette el, ami a valósághoz kötődéséből adódott, ami – így utólag – talán legnagyobb erénye is volt egyben: hogy hinni tudtunk neki. Annyit legalábbis elhittünk, hogy az a valami, amit a képen látunk, valóban létezett abban az időintervallumban, amelynek során egy gyűjtőlencse, vagy egy apró lyuk fordított állású tükörképet vetített róla egy fényérzékeny, ezüst vegyületeket hordozó anyagra.

*

Hasonló problémák, fotográfiai kérdések foglalkoztatják Gál Andrást, Seres Gézát és Varga Tamást is. Képeik technikai megformálása ugyan eltérő, az alkotásaikból kiolvasható reflexiók viszont nagyon is közel állnak egymáshoz.

Gál András felvételei zselatinos ezüst nyersanyagra készülnek. Hogy az időt megzabolázza, azt kedvére elnyújtsa, alacsony érzékenységű filmet fűz Hasselbladjába és felvételi szűrők egész tárházát használja. Hogy a hosszú percekig tartó expozíció során a felhők vajon milyen alakzatot rajzolnak ki, sejteni ugyan valamelyest lehet, de a végeredmény csak az előhívás után derül ki, fokozva annak egyébként is nagyfokú izgalmát. A véletlent másképp is engedi beleszólni az alkotási folyamatba, néha még azt is megengedi, hogy „hiba” történjen.

GÁL András: Maradványok

GÁL András: Maradványok

A lejárt filmre való fényképezésben előre kódolva van a kudarc. De amellett, hogy a csoda még így is megtörténhet, legalább olyan fontos a gesztus, hogy nem hagy csak úgy, hasznosítatlanul a semmibe veszni egy olyan anyagot, ami mostanra sokak számára egyébként is egyre haszontalanabbnak számít. Nagyméretű light jet printjein (a digitalizált negatívról fényérzékeny hordozóra, lézeresen levilágított fotókópia) olyan képi minőség keletkezik, melyet hagyományos, kézi nagyítással talán el sem lehetne érni.

Fokozódik a hosszú záridő által létrejövő képélmény, a bemozdult, elmosódott részletek mellett megjelenő statikus elemek még dermesztőbbnek hatnak. A kontaktmásolatként megmutatott filmdarabka egyfajta leleplezése annak, hogy milyen észrevétlenül alakul át a fénykép a digitális technika közbeiktatásával.

*

Seres Géza az antrakotípia nagy mestere. Hosszú éveken keresztül kutatta azt a technikát, mely képei végső megjelenítési formájaként számára a leginkább megfelel. A króm vegyületekkel saját maga érzékenyítette zselatinos papíron, a kontaktmásolás során csak halványan derengő kép keletkezik. Az előhívás, a láthatóvá tétel itt fizikai folyamat formájában folytatódik, az alkotó konkrét közreműködésével.

Festékre és speciális ecsetre van szüksége ahhoz, hogy a fény erősségének arányában megduzzadt zselatinba bevigye a megfelelő pigment mennyiséget. Öntörvényű eljárás ez, avatatlan kezekben nem működik, a kívánt eredmény csak megfelelő tapasztalat és eltökéltség birtokában érhető el. Leginkább abban az időben használták, amikor a fotó művészi erejét a befektetett munka nagyságában és a külső megjelenés nemességében látták.

Seres Géza_Absztrakt 3.

SERES Géza: Absztrakt 3.

Seres Géza esetében ezek a szempontok a háttérbe szorulnak, a technika a kívánt hatás elérésére szolgál. Őszinte kíváncsiság tölti el, hogy „Absztraktjai” vajon milyen érzelmeket és asszociációkat váltanak ki képeinek szemlélőiből. Egy meditatív élmény lehetőségét kínálja nekünk, melyet ő már akkor átél, amikor mindennapos sétái során mobiltelefonjának kamerájával rögzíti az aszfaltba és betonba öntött mikrokozmoszt.

*

Varga Tamás néhány éve rátalált a csaknem feledésbe merült ambrotípiára. E több mint százötven éves eljárás jellemzője, hogy a fényérzékeny üveg-, vagy fémlemezt közvetlenül a felvétel előtt, magának a fotográfusnak kell fényérzékennyé tenni, rövid időn belül exponálni rá, majd előhívni. A folyamat eredménye egy néhány perc alatt elkészülő, egypéldányos, tükörfordított ezüstkép. Az ambrotípiában rejlő varázslat leginkább akkor teljesedik ki, ha a fotografálás egyfajta közös élménnyé válik, amikor a hosszú percekig tartó expozíció során a kamera lencséjén át egy személy tükörképe vetül az egyébként még nedves lemezre. Varga Tamás sokakat belevitt ebbe a kalandba. Látni a fotográfus ténykedését, majd átélni, ahogy képmásunk megjelenik a vegyszeres tálkában, örökérvényű emlék. Ám ő nem elégszik meg a fénykép emlék-mivoltával. Legújabb munkáin keresztül hatványozott erővel próbál felrázni bennünket a valósághoz és hitelességhez kötődő téveszmékből. A rétegekként egymáshoz kapcsolt üveglemezei, a transzparenciának, mint a hagyományos fényképezés egyik legfőbb fizikai jellemzőjének köszönhetően kilépnek a térbe. Ez a megjelenítési mód és a más-más irányból eltérően értelmezhető látvány óhatatlan is eszünkbe juttatja a képfeldolgozó programok rétegeit, utalva a manipulálás lehetőségére, mint a digitális kép velejárójára. Elbizonytalanodásunk tovább fokozódik, ha a folyamatosan változó képi elemeket tartalmazó installációi kapcsán elgondolkodunk: vajon mi látunk az ő szemén keresztül, vagy ő látja mindazt, ami bennünk zajlik?

VARGA Tamás: Virtual_nt

VARGA Tamás: Virtual_nt

***

A három alkotó esetében a képek is három különböző, lényegüket tekintve az analóg fotóhoz köthető technikai folyamat eredményeként „hívódnak” elő, miközben mindegyiküknél határozottan tetten érhető a digitális technika is. Ám számukra ez mégsem korunk megkerülhetetlen kényszere. Tudatosan, bátran iktatják be az alkotási folyamatba, ami hol rejtve maradó kiindulópontként, hol köztes elemként, hol éppen a végső megjelenítés részeként azonosítható be.

A fotográfia eddigi története során számos eljárás látott napvilágot. Volt, ami alig terjedt el, (volt, ami egyáltalán nem), volt olyan, amit hosszú évtizedekig széles körben használtak, de végül mindig jött egy újabb. Talán most is csak arról lenne szó, hogy a digitális képrögzítéssel ismét bővült a fotográfusok számára igénybe vehető eljárások tárháza? Vagy ennél sokkal jelentősebb változás tanúi lehetünk? E tárlat képei minden bizonnyal közelebb visznek bennünket ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre egyre határozottabb választ adhassunk – fogalmaz Soltész István, a kiállítás kurátora.

A tárlatot a b24 Galériában (Debrecen, Batthyány utca 24.) március 11-én Zalka Imre vándorfotográfus nyitotta meg.
Megtekinthető: április 23-ig, keddtől szombatig 10 és 18 óra között.

0