Phoo Magazin | Egy új élet reménye  - Interjú Warren Richardsonnal a World Press Photo idei nyertesével
Nézegettem a World Press Photo 2016 nagydíjas képét, és Robert Capa Partraszállás című képe jutott eszembe. Nem számít ha az elmulzió megfolyik a képen, nem számit, hogy beázik a kamera, Warren Richardson képén nem számít, hogy éjszaka van, nem lehet vakuzni, szemcsés a kép , bemozdult a fotó, de mégis működik mert jó a kép. Sikerült összesűríteni egy pillanatba az egész történést, sikerült letísztítani minden divatos sallangtól, a maga egyszerűségében mesél a fotográfia emberekről küzdelmekről, magáról az életről. Warrennel beszélgettünk a World Press díjról, bevándorlókról, fotográfiáról. Gratulálok a díjhoz! Miben erősített meg a most kapott díj, mire ad választ a munkádban? Sok lehetőséget nyit meg számomra a szakmában, és igazolást nyújt a munkám fontosságban. Az én kijelölt és választott utam az a dokumentarista fotográfia – ezen kell haladnom, és a lehetőség szerint nem letérni róla. Fényképeid elkapott pillanatok – úgymond: „talált képek” –, vagy előre megszabott tervek eredményeképpen születnek? Milyen következetesen és tartósan dolgozol egy-egy témán? Mind a két megközelítés igaz. Van úgy, hogy a „történetek” találnak meg, de nemritkán magam keresem meg a témáimat. Ilyen például a mostani Népvándorlás sorozatom is. Mesélnél a nyertes fotográfia születési körülményeiről? A magyar országhatár szerb oldalon voltam. Megláttam egy embercsoportot az almafák alatt, lehettek vagy kétszázan. Eleinte elég bizalmatlanok voltak velem, talán mert külföldi vagyok, de aztán viszonylag gyorsan feloldódtak – elfogadták, hogy ott vagyok velük. Néhányan elszántan figyelték a kerítést, keresték a „rést”, hol lehet átszökni a magyar oldalra. Láthatóan találtak is egy ilyen helyet. Visszajöttek a többiekért, és akkor egyszerre együtt elindult az egész csoport. Öt teljes órán át haladtunk a kerítés mentén, miközben velünk párhuzamosan a magyar oldalon a rendőrség járőrözött, folyamatos felszólításokkal a „másik oldal”, hogy keressék a legális utat, ne próbálkozzanak a kerítésen át. Az előre kinézett, reménybeli átkelő helyet a rendőrök le is fújták paprikasrayvel, már tőle huszonöt méterre könnyezni lehetett. A gyerekeket védekezésül ruhákkal takarták le. Türelmesen várakoztak, és amikor a járőr éppen nem volt látható, egy-egy kisebb csoport mindig átbújt a sodronyok alatt. A fotó akkor készült, amikor már meglehetősen sokaknak sikerült átmászniuk. Az adott kép eseményei másodpercek alatt zajlottak le. Egy férfi kinyújtott karjából a nő átvette a csecsemőt, és már rohant is tovább a magyar oldalon. Röszkén is jártál, ahol a rendőrök megvertek, noha csak a munkádat végezted. Ugyanott láttál egy idős, haldokló embert újraélesztés közben, éjszakákat töltöttél együtt migránsokkal – tehát szinte együtt éltél velük. Ilyen helyzetben hogyan tud a fotóriporter objektív maradni? Netán teljesen természetes és vállalható, hogy az érzelmek rajta is úrrá lesznek? Ilyen helyzetekben mindig arra törekszem, hogy pontosan azt mutassam meg a képeimmel, ami ott, és úgy, ahogy történnek. Röszkénél is láttam azokat a migránsokat, akik a lázadoztak, rendbontó viselkedésükkel a káoszt generálták, de ugyanakkor ott voltak azok is, akik próbálták őket csitítani, illetve akik a háttérben csendesen várakoztak valamiféle megoldásra. És persze, ott voltak a rendőrök is, akik a saját eszközeikkel próbáltak úrrá lenni a helyzeten. Nem szerencsés dolog általánosítani – a képekkel sem! Hiszen akkor csak a történet egyik oldalát mutatnám be, én pedig a fotóimmal mindig a teljes igazságra vagyok kíváncsi. Kétségtelen, hogy minden fotós kedveli a szentimentális pillanatokat, mert az hatásosabb és látványosabb az olykor „szürke” igazságnál, de tudni kell, hogy az csak az érme egyik oldala. A technika mennyiben határozza meg a munkádat? Nem mindegy, hogy milyen géppel dolgozol? A technika nem mellékes! A kamerától függően lehet a határokat kiterjeszteni. Fontos az érzékenység, a kezelhetőség, a gyorsaság. De a legjobb, legmodernebb kamera sem pótolhatja a gondolkodás esetleges hiányosságait. Ha nem tudom, mit akarok mondani a fotóimmal, nem sok jelentőségeük van a high-end készülékeknek sem. Egy ilyen helyzetben amikor a teljes sajtó felvonul az adott eseményen, együtt mozog sok fotográfus, ugyanazt a történetet fotózzák. Tud a fotóriporter különlegeset-egyedit alkotni? Valóban, mindenki ugyanazt a képet keresi, de érdemes elösször távolabb maradni, megfigyelni az eseményeket. Majd kiválasztani, mit akarok megmutatni, elmesélni. Sokszor úgy fotózom, hogy nincs a szemem elött a kamerám, kinyújtott kézzel exponálok. Ismerem a gép látószögét, tudom milyen helyzetben milyen képet fogok készíteni. A nyertes képet is úgy készítettem, hogy a mellkasomhoz szóritott géppel exponáltam. Mikor hazajöttem kidolgozás közben láttam, hogy megvan a kulcspillanat. Warren Richardson photojournalist Warren Richardson Jelenleg milyen tervek foglalkoztatnak? Miben változtatja meg életedet ez a díj? Egy régi tervemet szeretném valóra váltani: Budapestről gyalog felmenni az Északi-sarkra. Ez most annyiban módosulna, hogy előbb Amszterdamba megyek, ahol részt veszek majd a World Press díjátadásán, áprilisban. Igaz, hogy ez egy kis kitérő, de onnan folytatni tudnám az utamat Észak felé. Egyébként, Budapest és Amszterdam közötti utamon szeretném dokumentálni a migránsválság nyomait, illetve az ennek nyomán bekövetkező változásokat. De hasonlóképpen nagyon érdekelnek a klímaváltozás hatásai is.
Warren Richardson, world press photo, phoo magazin, menekültek, népvándorlás, kortárs, magazin, exodus, fotográfia, interjú, feketefehér, migránsok, menekült helyzet, politika, sajtófotó, riport fotó, drámai,
23778
single,single-post,postid-23778,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
Röszke, 2016. február 18.
Az ausztrál Warren Richardson képe, amely elnyerte a fődíjat, az Év Sajtófotója díjat, valamint a hírkép egyedi kategória első díját az 59. World Press Photo nemzetközi sajtófotóversenyen 2016. február 18-án. A felvételen egy férfi látható, amint egy csecsemőt ad át a magyar-szerb határon felállított kerítés szögesdrótjai között Röszkénél 2015. augusztus 28-án. (MTI/EPA/World Press Photo/Warren Richardson)

MEGJEGYZÉS:
A kép nem archiválható, csak egyszer, változtatás nélkül, kizárólag a World Press Photo versenyével vagy kiállításával kapcsolatosan közölhető!

Egy új élet reménye  

Nézegettem a World Press Photo 2016 nagydíjas képét, és Robert Capa Partraszállás című képe jutott eszembe. Nem számít, ha az emulzió megfolyik a képen, nem számít, hogy beázik a kamera. Warren Richardson képén nem számít, hogy éjszaka van, nem lehet vakuzni, szemcsés a kép, bemozdult a fotó – mégis működik, mert jó a kép. Sikerült összesűríteni egy pillanatba az egész történést, sikerült megtisztítani minden divatos sallangtól, a maga egyszerűségében mesél a fotográfia emberekről küzdelmekről, magáról az életről. Warrennel beszélgettünk a World Press-díjról, bevándorlókról, fotográfiáról.

Gratulálok a díjhoz! Miben erősített meg a most kapott díj, mire ad választ a munkádban?
Sok lehetőséget nyit meg számomra a szakmában, és igazolást nyújt a munkám fontosságáról. Az én kijelölt és választott utam a dokumentarista fotográfia – ezen kell haladnom, és a lehetőség szerint nem letérni róla.

Fényképeid elkapott pillanatok – „talált képek” –, vagy előre megszabott tervek eredményeképpen születnek? Milyen következetesen és tartósan dolgozol egy-egy témán?
Mind a két megközelítés igaz. Van úgy, hogy a „történetek” találnak meg, de nemritkán magam keresem meg a témáimat. Ilyen például a mostani Népvándorlás sorozatom is.

Mesélnél a nyertes fotográfia születési körülményeiről?
A magyar országhatár szerb oldalán voltam. Megláttam egy embercsoportot az almafák alatt, lehettek vagy kétszázan. Eleinte elég bizalmatlanok voltak velem, talán mert külföldi vagyok, de aztán viszonylag gyorsan feloldódtak – elfogadták, hogy ott vagyok velük. Néhányan elszántan figyelték a kerítést, keresték a „rést”, hol lehet átszökni a magyar oldalra. Láthatóan találtak is egy ilyen helyet. Visszajöttek a többiekért, és akkor egyszerre együtt elindult az egész csoport. Öt teljes órán át haladtunk a kerítés mentén, miközben velünk párhuzamosan a magyar oldalon a rendőrség járőrözött, folyamatos felszólításokkal a „másik oldal”, hogy keressék a legális utat, ne próbálkozzanak a kerítésen át. Az előre kinézett, reménybeli átkelőhelyet a rendőrök le is fújták paprikasray-vel, már tőle huszonöt méterre könnyezni lehetett. A gyerekeket védekezésül ruhákkal takarták le. Türelmesen várakoztak, és amikor a járőr éppen nem volt látható, egy-egy kisebb csoport mindig átbújt a sodronyok alatt. A fotó akkor készült, amikor már meglehetősen sokaknak sikerült átmászniuk. Az adott kép eseményei másodpercek alatt zajlottak le. Egy férfi kinyújtott karjából a nő átvette a csecsemőt, és már rohant is tovább a magyar oldalon.

Röszkén is jártál, ahol a rendőrök megvertek, noha csak a munkádat végezted. Ugyanott láttál egy idős, haldokló embert újraélesztés közben, éjszakákat töltöttél együtt migránsokkal – tehát szinte együtt éltél velük. Ilyen helyzetben hogyan tud a fotóriporter objektív maradni? Netán teljesen természetes és vállalható, hogy az érzelmek rajta is úrrá lesznek?
Ilyen helyzetekben mindig arra törekszem, hogy pontosan azt mutassam meg a képeimmel, ami ott történik, és úgy, ahogy történik. Röszkénél is láttam azokat a migránsokat, akik lázadoztak, rendbontó viselkedésükkel a káoszt generálták, de ugyanakkor ott voltak azok is, akik próbálták őket csitítani, illetve akik a háttérben csendesen várakoztak valamiféle megoldásra. És, persze, ott voltak a rendőrök is, akik a saját eszközeikkel próbáltak úrrá lenni a helyzeten. Nem szerencsés dolog általánosítani – a képekkel sem! Hiszen akkor csak a történet egyik oldalát mutatnám be, én pedig a fotóimmal mindig a teljes igazságra vagyok kíváncsi. Kétségtelen, hogy minden fotós kedveli a szentimentális pillanatokat, mert azok hatásosabbak és látványosabbak az olykor „szürke” igazságnál, de tudni kell, hogy az csak az érme egyik oldala.

A technika mennyiben határozza meg a munkádat? Nem mindegy, hogy milyen géppel dolgozol?
A technika nem mellékes. A kamerától függően lehet a határokat kiterjeszteni. Fontos az érzékenység, a kezelhetőség, a gyorsaság. De a legjobb, legmodernebb kamera sem pótolhatja a gondolkodás esetleges hiányosságait. Ha nem tudom, mit akarok mondani a fotóimmal, nem sok jelentőségük van a high-end készülékeknek sem.

Egy ilyen helyzetben, amikor a teljes sajtó felvonul az adott eseményen, együtt mozog sok fotográfus, ugyanazt a történetet fotózzák. Tud a fotóriporter különlegeset-egyedit alkotni?
Valóban, mindenki ugyanazt a képet keresi, de érdemes először távolabb maradni, megfigyelni az eseményeket. Majd kiválasztani, mit akarok megmutatni, elmesélni. Sokszor úgy fotózom, hogy nincs a szemem előtt a kamerám, kinyújtott kézzel exponálok. Ismerem a gép látószögét, tudom, milyen helyzetben milyen képet fogok készíteni. A nyertes képet is úgy készítettem, hogy a mellkasomhoz szorított géppel exponáltam. Mikor hazajöttem, kidolgozás közben láttam, hogy megvan a kulcspillanat.

Warren Richardson photojournalist

Warren Richardson

Jelenleg milyen tervek foglalkoztatnak? Miben változtatja meg az életedet ez a díj?
Egy régi tervemet szeretném valóra váltani: Budapestről gyalog felmenni az Északi-sarkra. Ez most annyiban módosulna, hogy előbb Amszterdamba megyek, ahol részt veszek majd a World Press díjátadásán, áprilisban. Igaz, hogy ez egy kis kitérő, de onnan folytatni tudnám az utamat észak felé. Egyébként a Budapest és Amszterdam közötti utamon szeretném dokumentálni a migránsválság nyomait, illetve az ennek nyomán bekövetkező változásokat. De hasonlóképpen nagyon érdekelnek a klímaváltozás hatásai is.