Phoo Magazin | 2016 február
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
0
archive,date,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
_MG_5339_ok3

Miltényi Tibor: Fotóhaiku

Vancsó Zoltán újabb képeiről

“Téli napsütés/ráfagyott árnyékom/a ló hátára.”(Baso)

_MG_2131_ok4

E középkori eredetű japán versforma a Buddhizmus, a Zen és a Tao összefüggő bölcseletén alapul. A Buddhizmus az i.e.5.században alakult ki Indiában, eredetileg mint a Hinduizmus egy szektája. Lényege a vágyak és a személyiség legyőzése, és a meditáción keresztül a megvilágosodás (Nirvána) elérése. Részesülés a Végső Valóság ürességének boldogságából.

Ezer évvel később – az i.u.5. században – fejlődött ki e gondolatrendszeren belül, immár Japánban és Kínában, a Zen és a Tao. A Zen a valóság feltétlen elfogadásának örömfilozófiája. Mivel a jelenségek a világban nem jók vagy rosszak, így az emberi indulatoknak semmi értelme. Minden Egy az Univerzális Tudatban: örvendezzünk tehát a valóság értelmetlenségein is… A Tao sem egyéb, mint e kozmikus dialektika harmóniájának passzív tudomásulvétele.

“A bölcs hátrahúzódik, ezért halad/nem őrzi magát, ezért megmarad/saját érdeke nem űzi sose/ ezért teljesül saját érdeke.”(Lao Ce)”(Baso)

E világnézetek-életstratégiák nem beszélnek Szubsztanciáról, Abszolútumról: különösen a személyes Isten képzetét kerülik el messziről. De hát az Univerzális Tudat mégis csak a transzcendens más szavakkal való megfogalmazása. Lao Ce szerint: “Isten: titok, melynek egyetlen tulajdonsága – megismerhetetlensége.” A Zen is úgy véli, hogy “Isten üres hely, ráadásul minél üresebb annál jelentőségtelibb, annál sugárzóbb.” A lényeg váratlan megvilágosodásának esélye pedig a meditáció mélységétől függ.

_MG_5421_ok

“Halott fiacskám merre költözött?/Míly égi réteken/kerget szitakötőt?”(Baso)

Ezen a ponton érkezünk el – újabb 700 év elteltével – a középkori Japán Haikuhoz, mely három rövid, realista sorának különös egymásba zendülésével épp ezt a személyes Isten nélküli metafizikát teszi élményszerűvé. A transzcendencia itt az olvasóban zajló szubjektív esemény, azaz a befogadói figyelem kellő intenzitása esetén megtörténik vele Isten: az egy pontba sűrített Univerzális Tudat Másik Valóságának katarzisa.

_MG_8156_ok3

“Hálószobámban a sötétben/a rémület jéggé fagyasztott/holt feleségem fésűjére léptem.”(Busan)

(Nem állhatom meg, hogy ezen a ponton rövid, személyes kitérőt tegyek. Az eddig vázolt világnézetet ugyanis – minden bámulatos bölcsessége ellenére – szerintem a történelem csúnyán megcáfolta. Ezen a földön a rengeteg rosszat egyáltalán nem egyenlíti ki a kevéske jó – ellenkezőleg! Tarr Bélát idézem: “Az ember nyomorúsága, megsemmisülése és sorsa irányításának elvesztése nem rajta kívül álló erők következménye. Benne rejlik: gyávaságában, kisszerűségében, önző akaratosságában, transzcendens iránti vakságában. Van külső spirituális érték és rend a világban, de a jelentéktelen ember eltapossa azt, a tehetséggel együtt: így pusztítja el saját magát.” Dixi – Gémes János – hasonlóképp vélekedett: “A teremtés nem tökéletes/Ami jó a földön, iszonyatos áron jó/Ami rossz, ingyenes és olcsó/És nagyon sokan ezt választják.”)

“Fácán kiált föl/egyszerre visszahozva/holt apám-anyám.”(Baso)

Zoli kb. másfél éve mutatta meg azokat a képeit, melyeknek rendkívüli erejük épp fokozhatatlan egyszerűségükben rejlett. Ezek – tökéletességüket leszámítva – mintha lényegében tértek volna el addigi stílusától. A bravúros geometriával agyonkomponált, metaforákkal zsúfolt, megismeréskritikai-kvázitörténetek felől e horizontra redukált, kevés, ám annál jelentőségtelibb, motívumot használó, antibölcseleti, inkább fogalmakon-metaforákon túli erős képélménytől elakadt a lélegzetem. A Haiku-élmény sugárzása ragadott el e képen túli képek varázslatában.

_MG_8643_ok

“Eltűnt a kígyó, útnak is erednék/de ott a fűben a szeme/ reám mered még”(Kyoshi)

A hideg képi rend és a szigorú ráció ihlete idáig – paradox módon –  az elidegenedés szomorú üzenetét hordozta számomra: azaz nemcsak a személyiségnek nincs helye immár a valóságban a jelenlétvesztés és a jelentésvesztés miatt, de mintha már maga a valóság is kiszorult volna önmagából. A valóság így teljesen valószerűtlenné vált. A tárgyak és figurák között kifeszített terek drámai cselekvésekkel telítettek ugyan, de minden csak zuhan abba a semmibe, ahol “egyetlen abszolútum az abszurd.”(Camus)

“Fogalmam sincs ki helyezett bele ebbe a világba, sem arról, hogy mi ez a világ. Szörnyű bizonytalanságban vagyok minden felől…”(Pascal)

Nyilván a valóság méltósága épp kiismerhetetlenségében rejlik – az ember dolga pedig, hogy törekedjen megfejteni a megfejthetetlent. De a klasszikus Vancsó-képek mintha azt sugallnák: lehet, hogy nincs is végső titok, csak ócska homály terjeng a valóság igazságának helyén!? Annyi valóság van csupán, amit a művészetben teremtünk, és nincsen más lényegi tapasztalat sem.

IMG_4026_ok3

“Moszaton-algán/jéghal nyüzsög/s kapj oda: szétolvad, semmi.”(Baso)

Aztán, egyszer csak, megjelent nálam Zoli ezekkel az elvont terekbe csillogó minimalizmusokkal, melyek minél jelentéktelenebbnek tűnnek annál fontosabbak. E katarzisnak vajon mi a tartalma? A mégiscsak létező lényeg váratlan élménye? Persze nem az igazság feltárulkozása, csak létének revelációja. Nem fejez ki semmit hanem magát a pozitív Semmit fejezi ki – bármit jelentsen is ez.

“Tudod milyen a lángész?/mint télidőben a tébolyult hold/mely bandzsán reánk néz.”(Si-cso)

A Haiku-költészet egyébként – némiképp félreértve – a Huszadik Században Európában is divat lett. Kosztolányi fordításai óta számos kiváló magyar költő is írt nagyszerű haikukat. Ezt az írást a számomra legfontosabb magyar Haikuval szeretném zárni:

“Levél vagyok. Zárt küldemény/Dolgom: hogy kézbesítsem./-ha feltépném sem érteném:/Istennek írta Isten.”(Fodor Ákos)

_MG_9354_ok4

 

0
Röszke, 2016. február 18.
Az ausztrál Warren Richardson képe, amely elnyerte a fődíjat, az Év Sajtófotója díjat, valamint a hírkép egyedi kategória első díját az 59. World Press Photo nemzetközi sajtófotóversenyen 2016. február 18-án. A felvételen egy férfi látható, amint egy csecsemőt ad át a magyar-szerb határon felállított kerítés szögesdrótjai között Röszkénél 2015. augusztus 28-án. (MTI/EPA/World Press Photo/Warren Richardson)

MEGJEGYZÉS:
A kép nem archiválható, csak egyszer, változtatás nélkül, kizárólag a World Press Photo versenyével vagy kiállításával kapcsolatosan közölhető!

Egy új élet reménye  

Nézegettem a World Press Photo 2016 nagydíjas képét, és Robert Capa Partraszállás című képe jutott eszembe. Nem számít, ha az emulzió megfolyik a képen, nem számít, hogy beázik a kamera. Warren Richardson képén nem számít, hogy éjszaka van, nem lehet vakuzni, szemcsés a kép, bemozdult a fotó – mégis működik, mert jó a kép. Sikerült összesűríteni egy pillanatba az egész történést, sikerült megtisztítani minden divatos sallangtól, a maga egyszerűségében mesél a fotográfia emberekről küzdelmekről, magáról az életről. Warrennel beszélgettünk a World Press-díjról, bevándorlókról, fotográfiáról.

Gratulálok a díjhoz! Miben erősített meg a most kapott díj, mire ad választ a munkádban?
Sok lehetőséget nyit meg számomra a szakmában, és igazolást nyújt a munkám fontosságáról. Az én kijelölt és választott utam a dokumentarista fotográfia – ezen kell haladnom, és a lehetőség szerint nem letérni róla.

Fényképeid elkapott pillanatok – „talált képek” –, vagy előre megszabott tervek eredményeképpen születnek? Milyen következetesen és tartósan dolgozol egy-egy témán?
Mind a két megközelítés igaz. Van úgy, hogy a „történetek” találnak meg, de nemritkán magam keresem meg a témáimat. Ilyen például a mostani Népvándorlás sorozatom is.

Mesélnél a nyertes fotográfia születési körülményeiről?
A magyar országhatár szerb oldalán voltam. Megláttam egy embercsoportot az almafák alatt, lehettek vagy kétszázan. Eleinte elég bizalmatlanok voltak velem, talán mert külföldi vagyok, de aztán viszonylag gyorsan feloldódtak – elfogadták, hogy ott vagyok velük. Néhányan elszántan figyelték a kerítést, keresték a „rést”, hol lehet átszökni a magyar oldalra. Láthatóan találtak is egy ilyen helyet. Visszajöttek a többiekért, és akkor egyszerre együtt elindult az egész csoport. Öt teljes órán át haladtunk a kerítés mentén, miközben velünk párhuzamosan a magyar oldalon a rendőrség járőrözött, folyamatos felszólításokkal a „másik oldal”, hogy keressék a legális utat, ne próbálkozzanak a kerítésen át. Az előre kinézett, reménybeli átkelőhelyet a rendőrök le is fújták paprikasray-vel, már tőle huszonöt méterre könnyezni lehetett. A gyerekeket védekezésül ruhákkal takarták le. Türelmesen várakoztak, és amikor a járőr éppen nem volt látható, egy-egy kisebb csoport mindig átbújt a sodronyok alatt. A fotó akkor készült, amikor már meglehetősen sokaknak sikerült átmászniuk. Az adott kép eseményei másodpercek alatt zajlottak le. Egy férfi kinyújtott karjából a nő átvette a csecsemőt, és már rohant is tovább a magyar oldalon.

Röszkén is jártál, ahol a rendőrök megvertek, noha csak a munkádat végezted. Ugyanott láttál egy idős, haldokló embert újraélesztés közben, éjszakákat töltöttél együtt migránsokkal – tehát szinte együtt éltél velük. Ilyen helyzetben hogyan tud a fotóriporter objektív maradni? Netán teljesen természetes és vállalható, hogy az érzelmek rajta is úrrá lesznek?
Ilyen helyzetekben mindig arra törekszem, hogy pontosan azt mutassam meg a képeimmel, ami ott történik, és úgy, ahogy történik. Röszkénél is láttam azokat a migránsokat, akik lázadoztak, rendbontó viselkedésükkel a káoszt generálták, de ugyanakkor ott voltak azok is, akik próbálták őket csitítani, illetve akik a háttérben csendesen várakoztak valamiféle megoldásra. És, persze, ott voltak a rendőrök is, akik a saját eszközeikkel próbáltak úrrá lenni a helyzeten. Nem szerencsés dolog általánosítani – a képekkel sem! Hiszen akkor csak a történet egyik oldalát mutatnám be, én pedig a fotóimmal mindig a teljes igazságra vagyok kíváncsi. Kétségtelen, hogy minden fotós kedveli a szentimentális pillanatokat, mert azok hatásosabbak és látványosabbak az olykor „szürke” igazságnál, de tudni kell, hogy az csak az érme egyik oldala.

A technika mennyiben határozza meg a munkádat? Nem mindegy, hogy milyen géppel dolgozol?
A technika nem mellékes. A kamerától függően lehet a határokat kiterjeszteni. Fontos az érzékenység, a kezelhetőség, a gyorsaság. De a legjobb, legmodernebb kamera sem pótolhatja a gondolkodás esetleges hiányosságait. Ha nem tudom, mit akarok mondani a fotóimmal, nem sok jelentőségük van a high-end készülékeknek sem.

Egy ilyen helyzetben, amikor a teljes sajtó felvonul az adott eseményen, együtt mozog sok fotográfus, ugyanazt a történetet fotózzák. Tud a fotóriporter különlegeset-egyedit alkotni?
Valóban, mindenki ugyanazt a képet keresi, de érdemes először távolabb maradni, megfigyelni az eseményeket. Majd kiválasztani, mit akarok megmutatni, elmesélni. Sokszor úgy fotózom, hogy nincs a szemem előtt a kamerám, kinyújtott kézzel exponálok. Ismerem a gép látószögét, tudom, milyen helyzetben milyen képet fogok készíteni. A nyertes képet is úgy készítettem, hogy a mellkasomhoz szorított géppel exponáltam. Mikor hazajöttem, kidolgozás közben láttam, hogy megvan a kulcspillanat.

Warren Richardson photojournalist

Warren Richardson

Jelenleg milyen tervek foglalkoztatnak? Miben változtatja meg az életedet ez a díj?
Egy régi tervemet szeretném valóra váltani: Budapestről gyalog felmenni az Északi-sarkra. Ez most annyiban módosulna, hogy előbb Amszterdamba megyek, ahol részt veszek majd a World Press díjátadásán, áprilisban. Igaz, hogy ez egy kis kitérő, de onnan folytatni tudnám az utamat észak felé. Egyébként a Budapest és Amszterdam közötti utamon szeretném dokumentálni a migránsválság nyomait, illetve az ennek nyomán bekövetkező változásokat. De hasonlóképpen nagyon érdekelnek a klímaváltozás hatásai is.

 

1
Benkő Imre:
HORIZON. Panoráma fotóesszé 1997-2015
fotóalbum címlap

Benkő Imre: Horizon (panoráma fotóesszé, 2015)

“Egyetlen igaz ember felér egy egész világgal, az igaztalanok pedig, legyenek mégoly sokan, érdektelenek, s így Isten előtt semmit sem számítanak.”(Origenész)
© BENKŐ Imre: Nanjing. Kína, 2013

© BENKŐ Imre: Nanjing. Kína, 2013

Ez az erős moralitása, az emberi méltóság feltétlen tisztelete, zárójelbe kényszeríti az esztétikai aspektusokat: voltaképp tök mindegy, hogy az autonóm-riport, vagy a szubjektív-dokumentarizmus miféle árnyalatait műveli, az erkölcsi tartalom sokkal fontosabb az – amúgy tökéletesen uralt, kellő – formánál.

Ezért akár kissé pikáns is lehetne ez a vadiúj panoráma-album, hisz ez a formátum kifejezetten túlstilizált, eleve esztétizáló felület (hasonlóan a szinte már hatásvadász módon művészies Camera Obscura imádni valóan bizarr képalkotásához). Ilyen extrém gépekkel szinte lehetetlen érdektelen képeket csinálni, a formátum maga képi varázslat (másfelől tekintve:a formalizmus rémuralma…).

Imre azonban itt is megmarad “humanista-realizmusánál”: egyáltalán nem hagyja, hogy a bombasztikus formátum felül próbáljon kerekedni az emberi szolidaritás lényegi üzenetén.

Egyéni stílusa – ez az erkölcsi-dokumentarizmus – épp visszafogottságától annyira pontos. Jellemzői: a minden fölényeskedéstől mentes finom irónia, némi “valóságszürreáliák”, olykor pedig szimbolikus felhangok. Ez a stiláris túlzásoktól való következetes tartózkodás egyenletesen elemelté teszi életművét: mintha egyetlen hangot hallanánk, annak végtelen változatosságában.

© Benkő Imre: Tanya. Aracsiné, Kurai Anna. Hódmezővásárhely, 2013

© Benkő Imre: Tanya. Aracsiné, Kurai Anna. Hódmezővásárhely, 2013

 

“Nem leli helyét az ember: ez az élet.” (Osváth)

Imre tiszteli a valóság nevű fikciót, a valóság ellenben igen ritkán viselkedik tiszteletreméltóan. Inkább kisszerű, félelmes, magányos, közömbös, zavaros, abszurd, esendő, röhejes, tragikus, gonosz és tele van hazug hatalombeszéddel. Imre bámulatos alázattal viszonyul ehhez a durva apokaliptikához: precízen rögzíti az “élet” nevű szerencsétlen bénázást.

 

© Benkő Imre: Moszkva. Oroszország, 2004

© Benkő Imre: Moszkva. Oroszország, 2004

 

“Bizonyos fokon már nincs dráma, csak botrány.”(Hamvas)

 

“Szegény küzdők, szegény küszködők/Szegény bátrak, meg akik félnek/Szegények, szegények(…)Szegény emberek, szegény emberek/Tudatlan tűnő tünemények/Szegények, szegények/Eltévedt romló küldemények(…)
© Benkő Imre: Delhi. India, 2010

© Benkő Imre: Delhi. India, 2010

“Szegény küzdők, szegény küszködők/Szegény bátrak, meg akik félnek/Szegények, szegények”Bocsássatok meg/kiürült szemek/Legördült mellek/Megszáradt kezek/Leütött hátak/Elsápadt hajak/Bocsássatok meg nekem/Bocsássatok meg…

 

“De szégyen élni/De szégyen élni/Tovább köszönni/Tovább beszélni/Jaj emlékezni/Jaj mindent tudni/Hallgatni szépen/Némán hazudni(…)

Szép Ernő fájdalmas, dadogó, magányos, részvét teli, megrendítő, hatalmas szavai ezek. Sem a szánalom, sem a lelkiismeret, sem a tisztesség nem került divatba emberi körökben. Életveszélyes versek – életveszélyes fényképek…

Hadd emeljek ki három remekművet az albumból!

“Tanya. Aracsiné Kurai Anna”(89) – A lepusztult, összeomló tanyák a magány és a kiszolgáltatottság végállomásai.(Ilyenben halt éhen/fagyott meg tizenöt éve már Papp Gergely is – Isten fotográfusa.). Ezen a képen az Utolsó Zene szól egy fehér négyzetben, azaz Isten poétikus-minimalista arcában.

 

© Benkő Imre: Napfogyatkozás. Siófok, 1999

© Benkő Imre: Napfogyatkozás. Siófok, 1999

 

“Napfogyatkozás”(101) – Mikor először rálapoztam erre a drámai-idillre, azt hittem olyan pillanat, mikor felhő takarja el a napot éppen, tehát a valóság egy borzongató pillanatának képe ez. Elolvasva a címet vált igazán vérfagyasztóvá. Azt mondja a Szufi-bölcselet, hogy “akit Isten keres, saját ártatlanságának árnyékában ül.” Attól félek Isten már rég letett arról, hogy bárkit is keressen ezen a nyomasztó, boldogtalan, szomorú földön…

“Nanking”(178) – Kompozíciójában és szélső-egzisztencialista sugallatában ez az önarckép egy korábbi fő művét idézi meg (“Havanna-lakótelep, 1989). Az abszurd-metafizikai bölcselet paradoxonában él mindkét kép a szinte anyagi valóságú-testet öltött árnyékok és a forszírozott szimmetria fenséges katarzisában. A művészet lényegéről van szó itt, ami mindig a paradoxon (ellentétben a tudomány igazságával, ami mindig a koherencia).

Tanulság nincsen, de van még egy idézet: “Amikor a klérust az újkor elején leleplezték, nem igyekeztek az igazságra helyezkedni, hanem még nagyobbat hazudtak. Mikor ez a hazugság is csődbe került, még nagyobbat.Nézzenek körül, van-e még életünkben tenyérnyi hely, mely e hazugságoktól ne lenne bemocskolva.”(Hamvas)

Benkő Imre életműve – véleményem szerint – az igazság és a tisztesség egy tenyérnyi helye. Kedves Imre, köszönöm szépen, hogy vagy.

Miltényi Tibor

Benkő Imre: HORIZON. Panoráma fotóesszé 1997-2015 fotóalbum címlap

 

0