Phoo Magazin | 2015 október
Phoo Magazine - Budapest based visual storytelling magazine - Kortárs Fotográfiai Magazin
Phoo Magazin, Phoo, Phootographers, Kortárs Fotográfiai Magazin, Visual Storytelling, Professional photography, magazine, phoo.hu, hungarian, budapest, kálló péter, visual, vizuális, fotóesszé, sorozat, igényes tartalom, fotózás, hasselblad, leica, nikon, szabadidő, tartalom szolgáltatás, fekete-fehér, színes, kodak, fotóriport, like, facebook, twitter, ingyenes, okos, képírás, képíró, magyar, fényképezés, VII magazin, new york times, lens culture, visual culture, vizuális kultúra, vizuális kommunikáció, BKF, MOME, muosz, kiemelkedő, minőség,
0
archive,date,ajax_fade,page_not_loaded,,select-theme-ver-1.6,wpb-js-composer js-comp-ver-4.3.4,vc_non_responsive
  • a83ef7ef-2fd5-48a4-9adf-5ecf93549455
  • 3efca30a-e823-4c91-9f62-6b6a8656b639
  • 5e7c4d8e-2ea9-4ced-aee2-c1842d77aece
  • 2ef8e54c-b582-4081-a37b-ed448af5ccee
  • dede98bf-0a51-48f4-8051-f3313094a9b1
  • 01c2d199-e066-4b8c-9dea-d58417efcccd
  • feba2559-3976-4d56-a00b-4ed7b5198087
  • a599cea4-06c4-4690-9da4-066480a10a8d
  • 9492a534-9ac7-423a-8ff7-776a72fbce31
  • 1a1c6fc3-fc52-4847-a191-c8c71b1cd904
  • 2681525a-6e40-4632-a844-c69c6f48d60a

A világ legjobb street fotói

A LensCulture magazin minden évben pályázatot hirdet a spontán pillanatok művészeinek. Idén 31 fotós jutott a finalisták közé, közülük sorozat és egyedi kategóriában 3-3 győztest választott a zsűri. Martin Roemers sorozata nyerte az első díjat, mely a világ metropoliszait dolgozza fel. 2050-re a világ lakosságának 70%-a hasonló megapoliszokban fog élni, mint amiket Roemers a képein keresztül bemutat. Olyan városok szerepelnek analóg felvételein, melyek lakossága 10 milliónál nagyobb. Sagi Kortler izraeli származású fotográfus képe nyerte az egyedi kategória első díját, mely megdöbbentően egyszerűen ábrázolja a rasszizmust. Egy tengerparti strandon az egyik zuhanyzónál tolonganak a fehér emberek a zuhanyért, míg a másiknál egy fekete férfi egyedül mosakszik.

b898dab4-ddcb-408b-8379-84d89311e180 957f457b-8ca7-4f2d-b7f3-c4a89874ac87 b7f9d129-41cf-44eb-bf41-065b30582055

 

A Street fotó elnevezésnek nincs igazán jó magyar megfelelője. Talán a társadalom ábrázolás és dokumentarista fotográfia, ami a legtökéletesebben leírja, de ez eléggé elavult a 21. századra. Lényege, a városi közösségekben elkapott, spontán pillanatok bemutatásán felül, a társadalmi problémákra való reflektálás.

A finalisták között egyébként egy magyar név is szerepel, Szatmári Gergely Amerikai semmittevők című színes sorozatával jutott be a méltán népszerű magazin legjobb street fotói közé. Gratulálunk munkájához!

31a9a16b-c854-405a-ac70-7ad49e30581c ae525aab-9864-4eda-bff3-5b8676560727 cf29928f-bee0-4f5d-91e1-530bcc3f54f3

 

Az összes kép itt tekinthető meg.

 

 

0
  • 02 Széll Kálmán tér
  • 05 Flórián tér
  • 04 Népfürdő utca
  • 03 Deák Ferenc tér
  • 01 Budafok, Városház tér
  • 06 Nyugati tér
  • 07 Blaha Lujza tér

Térfigyelő rendszer

A projekt a hagyományos értelemben vett térfigyelő rendszer egyfajta reverziója. A hosszú expozícióval készült fotókon emberek, járművek nem láthatóak, csupán a kiüresedett terek, melyek valójában Budapest jól ismert helyszínei. Lehet, hogy valójában valahol mi is ott vagyunk a képeken, csak nem látszódunk. A hónapokon át készülő képek, solargrafiák, nem a mozgás, a mindennapi élet, hanem a tér állandósult lenyomatai.

Deim Balázs sörös dobozokból, unikumos üvegekből készült lyukkamerákkal figyelte Budapest mozgalmasabb tereit, csomópontjait.  A dobozokat villanypóznákra, zászlótartó oszlopokra, közlekedési lámpákra és hasonlóan magas helyekre erősítette, úgy, hogy minél jobban rálássanak az adott térre. A “kamerákba” fekete-fehér fotópapírokat helyezett, amikre több hónapig exponált.

1
Kerekes Gábor Z31 2013 18,5x26 cm ezüst baritált dokupapír

Zóna

 

Kerekes Gábor kiállítása a művész hagyatékában (KEREKES GÁBOR ARCHÍVUM-KGA) föllelhető Zóna című sorozatának darabjaiból lett összeállítva. A Dorsy Galéria közreműködésével létrehozott tárlat tulajdonképpen egy posztumusz „premier” bemutató, mert ebből a sorozatból az Artphoto Galéria rendez először tárlatot, a művész 2014-ben bekövetkezett halála után.

Kerekes Gábor Z49 2013 18,5x26 cm ezüst baritált dokupapír
A képek keletkezésének történeteként említhető, hogy Kerekes Gábor több mint egy évtizede vásárolt egy 16 mm-es Bolex (Kerekesre jellemzően kézzel felhúzható, mechanikus) filmkamerát, amivel többféle koncepció alapján rendszeresen készített filmfelvételeket. Többször visszajárt Tatabánya pusztuló ipari tájaira és más hasonló, enyésztnek meghagyott, posztindusztriális területekre. Az így leforgatott sorozatfelvételekre, 16 mm-es negatívokként tekintett és 2012 decemberében megkezdte a válogatást a filmkockákról, amikről az általa készített nagyítások születtek. Úgy érezte, hogy a 16 mm-es kisméretű negatívok fölnagyítása, jobban mondva „szétesése” által megadhatók azok a formai keretek, amik fölerősítik a művészeti szándékot és jól illeszkednek a kizárólag múlandósággal terhelt tartalomhoz.

Kerekes Gábor Z46 2013 18,5x26 cm ezüst baritált dokupapír

A képek tájai, és maga a dokupapíros képi világ is, egy kaotikus, utópisztikus, romos, disztópikus univerzumról tudósitanak, kivétel nélkül embernélküliek, talán az alkotó belső halálérzetét, elmúlás feletti melankóliáját rögzítik, illetve vetítik ki. Nem véletlen Tarkovszkij Stalker filmjének idézése, ahonnan a kiállítás és a képek Zóna címe keletkezett.

Kerekes Gábor Zóna című sorozatának, a most bemutatásra kerülő 35 darabos vintage képanyagát november 22-ig tekithető meg az  ARTPHOTO GALÉRIÁBAN
H–Sz–P: 14–19, Szo: 11–14 óra között, valamint előzetes egyeztetés alapján.
Kerekes Gábor Z37 2013 18,5x26 cm ezüst baritált dokupapír

 

 

0
prev2

Robert Capa Fotográfiai Nagydíj nyertese


Kudász Gábor Arion Emberi lépték című sorozata kapta a Capa központ által alapított fotográfiai nagydíjat, melynek összege 3,5 millió forint. 2015-ben a zsűri által választott három ösztöndíjas: Kudász Gábor Arion, Sopronyi Gyula és Stiller Ákos lett, közülük választották a nagydíjra érdemes munkát. Az ösztöndíjasok 500 ezer forint jutalomban részesültek. A fotográfiai ösztöndíjjal évről évre a magyar fotográfia területén kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotókat kívánják támogatni. Idén első alkalommal ítélték oda.

kga006

kga007

kga005

 

Kudász Gábor Arion: Emberi lépték

Könnyelműen kijelentjük, hogy ez vagy amaz a dolog emberi léptékű vagy azon túli, de az emberi tartomány pontos határainak kijelölése már jóval nagyobb kihívás.

Jacob Bronowski ezekkel a szavakkal nyitja nagyszerű könyvét, az Ember felemelkedését: Az ember egy különös teremtmény. Adottságai révén kiemelkedik az állatok köréből, így tőlük eltérően ő nem csupán egy alak a tájban, hanem alakítója a tájnak. Testében és szellemében a természet felfedezője, a mindenütt otthonosan mozgó állat, mely nem meglelte, hanem megteremtette otthonát az összes kontinensen.

Az emberi léptéket érzékelésünk legtávolabbi határai által magunk köré húzott horizont jelöli ki, ám a világegyetemről felhalmozott tudásunk java technológiai közvetítéssel jut el hozzánk. Legfőbb felelősségünk, hogy léptékünket meghatározva folytonosan megújítsuk helyünket a világban. Mások az embert lépték nélküli lénynek is nevezik hatásának jelentőségére utalva, ám ezzel akaratlanul elismerjük, hogy világunkban egyre kevésbé találjuk eredetünket és helyünket.

Munkám kezdetén saját horizontomat jelöltem ki, amely elég szűk, hogy belakjam, de elég rugalmas is, hogy megvizsgálhassak benne mindent mi emberi. Már az induláskor belebotlottam egy igen szófukar tárgyba, a téglába, amelybe oly sok emberi tulajdonság van préselve, hogy a későbbiekre nézve tökéletes jelképnek bizonyult.

Az első emlékeink erről az építőanyagról a ma épp háborúktól sújtott Szíriából származnak, egy Damaszkusz közelében fekvő Tell Aswad nevű kis településről. Érdekes módon a matematika is ebben a korban és vidéken bukkant fel civilizációnk hajnalán. Osztozniuk kell hát valami közösben. A matematikához hasonlóan a téglák esetében is az anyagi világ korábban folytonos szövetét szabványos egységeket kihasítva belőle felosztjuk, melyekből idővel addig soha nem látott építményeket hozhatunk létre. A tégla annak leegyszerűsített modellje, hogyan darabolható fel és érthető meg a felparcellázott univerzum. A tégla paraméterei visszavezethetők az emberi test méreteire, egy kéz araszára, egy láb hosszára, egy férfi testmagasságáral, az izmai erejére. Bár hatalmas fejlődésen ment keresztül az idők folyamán, mérete megnőtt, szerkezete és technológiája összetettebb lett, de még mindig a testünk igényeihez igazodik. A régi mértékegységekhez is az emberi test szolgált modellül. Számos ilyen szabvány létezett párhuzamosan és küzdött, küzd az érvényesülésért.

Amit kulturális evolúciónak nevezünk, lehetséges, hogy nem több mint a biológiai és technológiai élet halmazai közti átfedés. Nyilvánvaló, hogy az emberi kultúra nem létezhetne a folyton növekvő technológia nélkül. Minden élő vagy arra törekszik, hogy megtalálja a gyarapodásához ideális közeget vagy arra, hogy alkalmazkodjon az épp meglevőhöz. Vagy épp addig növekszik és szaporodik míg képessé nem lesz élőhelyének szükségletei szerinti megváltoztatására, annak saját képére formálására. Az esőerdők nedves klímát alakítanak ki maguknak, megfogják az esővizet és termékenyítik a talajt. Akárcsak az önálló atmoszférát teremtő erdők, úgy tesz a technológia is, a városok átformálják a környezetüket, saját virulens szabványaikhoz való alkalmazkodásra kényszerítve az élőlényeket. Úgy hiszem a határait közelítő a biológiai evolúció számára a technológiai evolúcióba való átmenet nem csak lehetőség hanem szükségszerűség. Nem szabadna emberi teljesítményként gondolnunk a szimbiózisra melyben a technológiával osztozunk, mivel az valójában az élet eszköze korlátainak leküzdésére és horizontjának tágítására. A mi szerepünk, hogy a megfelelő helyen és időben résztvehetünk a folyamatban.

A téglagyárakban eltöltött idő alatt a dolgozókat egyfajta érzékenyítési játékba vontam be. Megvizsgáltuk a gyártásfolyamatban betöltött szerepüket, feladatokon keresztül szembesítettem őket a kreativitás, mint alapvető emberi tulajdonság kimerülésével. Lehetőséget kaptak, hogy egy élő organizmus részeként visszapillanthassanak magukra és kérdéseket tegyenek fel a hozzá való viszonyukkal és szerepükkel kapcsolatban. Első modellem, Ottó három műszakban heti hat napot dolgozik. Nyolc órás műszakja alatt 18.000 darab téglát ereszt ki a présen, ami 3-4 családi házra való tégla. Éjjel az álmait is a téglák népesítik be, de húsz év alatt mióta a romániai gyárban dolgozik, állítja egyszer sem gondolkodott el azon, hogy mit építene ő az egy napra jutó mennyiségből. Ottó hat tégla magas, ennyit átlagosan 15 másodperc alatt állít elő. Fontos-e, hogy egy munkásnak pontos fogalma legyen álmai otthonáról? Láthatóvá tehető-e mit érez a fogaskerékké silányított ember?

Bármennyire is kétségesnek hangozhat, a teljességgel automatizált téglagyárak, amelyek dolgozóik többségétől megszabadultak a termelékenységnövelés érdekében, a biológiától a technológiához vezető átmenet figyelemreméltóan pontos és jelképes példájául szolgálnak.

Az ember-állat határvonal nem kevésbé tűnik önkényesnek, mint az ember-gép ellentét. Másképp fogalmazva, Ray Kurzweil szerint sebesen intim kapcsolatba kerülünk a technológiánkkal. Bár ahonnan én látom, a technológia nem a miénk, hanem az élet része.

forrás: http://maimanohaz.blog.hu/2015/10/21/kudasz_gabor_arion_a_robert_capa_magyar_fotografiai_nagydij_nyertese

 

0
  • 1
  • 2
  • 3
  • 7
  • 8
  • 6
  • 4

Az egyiptomi meló

Túl sok kávét ittam a gépen, miközben úgy éreztem, hogy valamilyen emberkísérletnek vagyok a részese. Figyeltem őket miután bezáródott az ajtó, még mindig csöpögött az a nyúlós, bőr alá bebújó eső az ablakokra, körbefogott bennünket, mintha fel akarna oldani mindent, még felszállás előtt. Ez lett volna talán egyedül közös bennünk, hogy feloldódunk az októberi esőben,

mint valami kis repülőgép formájú kockacukrok.

Aztán figyeltem azt a házaspárt, akik már tizennyolcadik alkalommal utaznak oda. Mesélték a mellettük ülőknek, akik nem tudták hogyan kell viselkedni. Irigykedni kell, csendben bólogatni vagy utálkozni, hogy nem hagyja az a napbarnított bőrű, idősödő úr és a felesége, hogy elmerengjenek nehezen összekuporgatott szabadságuk első perceiben. Kiélvezzék a bíforcsikkent rizzsel. Nem mondta meg senki, hogyan kell viselkedni.
Tizennyolcadik alkalommal, minden évben többször. “A jegy foglalás olyan, mint a póker, tudni kell a megfelelő időpontban bedobni a tétet, így nagyot szakíthat az ember” – folytatja a napbarnított férfi, láthatóan rutinnal igazodik ki a last minute utak labirintusában. És erre büszke.

Vakok közt a félszemű a király.

A történet akkor ér el a csúcspontjára, amikor elkezdi taglalni, hogy nem eszik olyan szemetet a szállodai étteremben, mert hozzá van szokva a hazai ízekhez: pörkölt, lecsó, rántotta… ilyesmi; ezért konzerveket visz, illetve néhány euro a megfelelő zsebbe – ez is olyan, mint a póker – és megkaphat mindent a szobában. Ahol főz. A tenger és a meleg miatt mennek. Fojtogatni kezd a levegő, hátramegyek beszélgetni a két meleg stewardess sráccal, akik között valamiért izzik a levegő. Az egyik tangó táncos.

A többiek pedig csak ülnek és merednek maguk elé. Két-három óra múlva oldódnak fel sokan, amikor valóban tudatosul bennük, hogy elszakadtak az otthoni gondoktól és tényleg nyaralni mennek. Észak-Afrikába. Egyiptomba. Piramisos medencékbe, all inclusive szállodákba, fáraós felszolgálók közé. Esti dervises-hastáncos-fakíros program az aulában. És annyi kaja, amennyi beléjük fér. Nyaralás. De ettől valahogy még jobban megnő a feszültség.

11  10 12

Csomagküldés.

Csak a csomagok most emberek. Mr. Neckermann, akinek akkoriban csomagküldő cége volt, 1963-ban embereket csomagolt össze és küldött időtöltésre a világ számos helyére, Tunéziába, Spanyolországba és Dél-Dalmáciába. Azóta tízezrek töltik szabadidejüket, busz vagy repülőgép formájú csomagokba pakolva olyan valójában egzotikus helyeken, amiről tudomást sem vesznek.

Ennek persze nem Mr. Neckermann az oka, hanem az emberi természet, ami nem engedi az embert, hogy elhagyja a komfortzónáját és valóban megismerje a körülötte lévő világot. A megismerés bonyolult kérdéseket vet fel, amivel egyszerűbb nem szembesülni sem a hétköznapokban, sem pedig a rövidke egyhetes nyaralások során.

 

101 102a 102c102b

Nagyon fényes és meleg minden.

A napszemüvegen keresztül is hunyorgok, pedig már megy le a nap. Ez a következő kép, amit fel tudok idézni. A terepjárónk lefordul az útról, bele a homokba. Sikerült lerázni a teljesellátástól belassult nyaralókat. Köves dombok között megyünk, útmutatóként egy-egy magányos cédrus kerül az utunkba, és ekkor a rázkódás és remegés közben, ahogy az autónk halad előre a homokos-köves semmiben, lenyűgöz a természet. De nem csak úgy, hogy lenyűgöz és kész, hanem  belémhasít ennek az egésznek a nagyszerűsége.

Az előző napokban láttam a piramisokat, a tengert. Megéreztem Kairó romantikáját, találkoztam a kopt kereszténységgel, hajóztam a Níluson, beszélgettem emberekkel. Amikor tudtam a szemükbe néztem. Rohanás – az Egyiptomi meló, a szállodák túlzó világa – közben, meg tudtam állni és szemlélni a világot. Befogadni és talán valamit megérteni a szeliden világító szemekből. Az örökös lehúzás mögött, mert egy “két lábon járó pénzeszsák, egyenlő turista” vagyok, talán megláthattam az őszínte pillantásokat.
Ahogy egymást fényképezzük, ők engem, mert fehér a bőröm, más a szemem és a hajam színe, én pedig őket, mert érdekelnek, de valójában nem tudom, hogy nem-e csak azért, mert más a bőrük színe és a hajuk és a szemük.
Láttam ezeket a dolgokat. De a sivatagban értettem meg tényleg, hogy merre járok.

A sivatag olyan, mint a tenger,

akik benne élnek pedig olyanok, mint a halászok. Kiszolgáltatva egy őket körülvevő, hatalmas erő hullámzásának. Ringatóznak a homokban, mint egy kishajó. Ezt csak egy pillanatra is megérezni olyan, mintha a dolgok mögé látnánk.

 

112 103111119104 105106

Kép és szöveg: Kálló Péter

3

Apollo Archive – A NASA képei mozgásban

A The Project Apollo Archive nevű oldal, ami 1999 óta foglalkozik a holdra szállás anyagainak gyűjtögetésével, nemrég több mint 8400 képet osztott meg, amiket asztronauták rögzítettek a mellkasukra rögzített Hasselblad kamerákkal. Ezekből válogatott Tom Kucy, és egy kis Photoshop kezelés után mozgásra bírta őket a fent látható 4K-s videóban.

A parallax effekttel ál-3D-sé alakított képeket, remek atmoszferikus zenével, rádió beszélgetésekkel és hangeffektekkel támogatta meg, hogy még átélhetőbbé váljon ez a nem hétköznapi utazás. Már ha nem úgy gondoljuk, hogy Stanley Kubrick rendezte az egészet…

Ha pedig már úgyis a távoli űrben kalandozunk, álljon itt ez a NASA által nemrég kiadott videó a Jupiterről, amit a Hubble űrtávcsővel készített 4K felbontású képekből raktak össze. Ennek segítségével még jobban tudják az űrkutatók analizálni és megfigyelni a bolygón uralkodó állapotokat: a szélmozgást, a felhőket vagy éppen a viharokat.

Screen Shot 2015-10-13 at 14.33.36

22023883541_9b47c92be4_k

22023908991_be776e9e44_k

2
  • stormtrooper10
  • stormtrooper8
  • stormtrooper6
  • stormtrooper5
  • stormtrooper4
  • stormtrooper3
  • stormtrooper
  • stormtrooper
  • stormtrooper2

Birodalmi rohamosztagosok a hétköznapokban

Jorge Pérez Higuera “The Other Side” című sorozata kitalált karakterek mindennapi helyzetekben, napi rutin viccesen bemutatva új kontextusban, birodalmi rohamosztagosok szemszögéből. A projektet a francia szociológus Bourdieu ihlette.

 

A szerző gondolatai a sorozatról:

A történelem tudomány előadásaiban eddig a hangsúlyt a dátumokkal alátámasztott tények elbeszélésére helyezte. A „nouvelle histrorie”, avagy az „új történelem ellentéte ennek az öreg modellnek, vagyis az átlagos egyénekre fókuszál, neveket és arcokat ad a feledésre ítélteknek.
„A napi rutin minden ember élete. Nincs olyan ember, „anyagtalanságra” való tekintet nélkül, aki pusztán a napi rutin szerint élne, anélkül hogy az teljesen felemésztené őt. A napi rutin az egész ember élete.” (Heller A.)
Bordieu állítása szerint ez a habitus, vagyis azon a mindennapi tevékenységek összessége, amik formálják az emberek életstílusát, osztályba sorolhatóak a szerint, hogy az emberek melyik társadalmi osztályba tartoznak. Így a munkásosztály napi rutinja a szükségletek kielégítésére alapszik, addig a felsőbb osztályoknál a napi rutint a preferenciák és a kulturális igények által alakított vágyaik határozzák meg. Válaszként erre az ellentétre Thornstein B. Veblen előállt egy új osztály típussal, a „szabad (idő) osztállyal” aki másokra hagyja a munka nehezét, míg maga tetszetősebb feladatok elvégzésére koncentrál.
A másik oldal különböző egyének mindennapi tevékenységeit mutatja be annak érdekében hogy megtestesítse a napi rutin jelentőségét, ennek bemutatására kitalált karaktereket adaptál világunkba. 

 

stormtrooper15

 

2
eugene

W. Eugene Smith Nagydíj

Tegnap hirdették ki az egyik legnagyobb nemzetközi fotográfiai elismerést, a W. Eugene Smith Nagydíjat, melyet ebben az évben a 45 éves Matt Black, a Magnum fotográfusa nyert ‘A szegénység földrajza‘ című anyagával, mellyel a tavalyi évben elnyerte a TIME Magazin Év Instagram fotósa díját. A projektbe a kilencvenes évek közepén kezdett bele a kaliforniai Central Valley-ben, miután feladta napilapos állását. Két évtizedet töltött azzal, hogy dokumentálta a környékbeli gazdálkodást, a migrációt és a szegénységet. Több, mint 70 várost, települést valamint vidéki közösséget járt be, melyeknek a lakosságának a 20%-a szegénységben él.

“Szegények közt éltem az egész életem” – írja a Facebook és Instagram oldalára Matt Black, ahol térképen bejelölve, pontosan dokumentálta munkáit. “Central Valley vidéki mezőgazdasági régió. Ahonnan én jövök ott a legmagasabban koncentrált a szegénység az USA-ban és a három legszegényebb nagyvárosnak ad a otthont a régió. Felnőtt életem nagy részében tanúja voltam és lefényképeztem ennek hatását: kilátástalanságban felnőni, egy olyan világban, amely nem törődik ezzel.”

A fenti videót a TIME Magazin készítette Blackről 2014-ben, az Instagram díj kapcsán.

weugene

Szerda este Black, a Magnum jelöltje átvette a 30 ezer dollárral járó díjat a new yorki Vizuális Művészetek Kollégiumától. Elmondta, hogy folytatni szeretné a munkát, továbbra is fókuszálva az Egyesült Államok belsejére.

A W. Eugene Smith Foundation 5 ezer dolláros ösztöndíját Marcus Bleasdale nyerte, míg Tom Garber Pixel Nemzet című filmje, mely arról szól, hogy a digitális képek, hogy változtatják meg a világot, megkapta a Howard Chapnick Nagydíj szintén 5 ezer dolláros jutalmát.

William Eugene Smith (1918-1978) amerikai fotóriporter volt a múlt században. Híres szakmai elkötelezettségéről, megalkuvást nem ismerve, munkáival megteremtette a fotográfia etikai normáit, a fotó esszét, mint műfajt kifinomult formára fejlesztette. Leghíresebb munkáiban brutális realizmussal tárja a néző elé a II. világháború borzalmait vagy a Dr. Schweizer klinika nehézségeit az egyenlítői Afrikában. Kansas-ben született, a középiskola elvégzése után a helyi lapnál kezd el  dolgozni, majd New Yorkba költözik és nem sokkal később a Newsweek-nél folytatja munkáját. Ismert lett tüskés természete és szüntelen perfekcionizmusa miatt, mégis kirúgják a laptól, mert nem hajlandó középformátumú fényképezőgépet használni. 1939-ben csatlakozik a Life magazinhoz, ahol továbbra is 35 mm-es kamerával dolgozik tovább. 1950-től a legnagyobb lapok közlik fotóesszéit, 55-től pedig csatlakozik a Magnum fotóügynökséghez. Halála után két évvel alapítják meg W. Eugene Smith Foundation-t, mely kivételes teljesítményű fotográfusokat támogat azóta minden évben, különösen szem előtt tartva az emberközpontú ábrázolásmódot.

(forrás: http://mobile.nytimes.com/blogs/lens/2015/10/14/w-eugene-smith-grants-honor-humanistic-photography http://time.com/4073718/eugene-smith-2015-matt-black/)
2
  • scanner13Mpx
  • IM000007
  • IM000041
  • IM000051
  • IM000039
  • IM000013
  • IM000014
  • IM000008
  • IM000046
  • IM000033

Szkenner-o-típia

Új rovat indult a Phoo Magazinban, Szertár néven. A rovatban a fotográfia technikai megközelítése a cél, főleg különleges, a nagyközönség számára ismeretlen eljárásokat bemutatva. A legelső anyag a Szkenner-o-típia, de fogsz találkozni fakamera építéssel, digitális camera obscurával és egyéb elszállt agyament dolgokkal, melyeknek látszólag semmi értelme, de valójában élvezetes, gondolatébresztő és hasznos útmutatóul szolgálhat a kreatív, kísérletező kedvű olvasónak.

IM000016A Szertár első cikke tehát a Szkenner-O-Típia nevet kapta, amit én találtam ki kb. a 2000-es években. Akkoriban nagy Galaxis útikalauz rajongó voltam, – ez most sem változott persze sokat. Kollarik Péter fordításában megragadtak a technikai jelzők, melyek ‘O’ toldalékot kaptak, komolyságukat mutatva, (Pl: Táp-O-Mata, a szerk) így örömmel, sőt büszkén adtam “találmányomnak” a Szkenner-O-Típia elnevezést.

Valójában az ötletet a kényszer szülte. Nagyon csóró voltam, még filmre is alig volt pénzem abban az időszakban. Áhítoztam egy digitális fényképezőgépre; a nyersanyag költség miatt és mert nagyon tetszett, hogy egyből láthatom a képeket, de számomra sajnos elérhetetlen árakon voltak az akkori digitális gépek. Az MTI szerkesztőségében, majd később a Metropolban az 1991-ben kiadott F3 vázra épült Kodak DCS-el ismerkedtem meg, ami 1,3 megapixeles érzékelőt rejtett magában, de ahogy mondtam ez az én zsebemnek álmodozásra sem volt érdemes.

Pénzem nem volt, de tombolt bennem az ‘alkotásvágy’, így elkezdtem gondolkozni és kísérletezni a szobában a betontömbnagyságú SCSI kábeles régi szkennerel. Felfedeztem, hogy – bár nagyon lassan, de – lehet vele digitális képet készíteni, aminek a minősége természetesen szar volt, de a képek hangulata mindent vitt. Nekiálltam beszkennelni a világot. Sajátos képivilága nagyon megfogott, egy idő után pedig elkezdtek megszületni a fent látható alkotások, mint a negatív anagramma, vagy a saját borostás képem félprofil mása. Uólag visszanézve a videokazik pedig kifejezetten az utókornak készültek, dokumentarista jelleggel, hiszen ma már keresni kell ezeket az akkori háztartásban mindennapos tárgyakat.

Több probléma is volt a rendszerrel: asztali géphez kötve (akkor még anyagilag egy notebook is elérhetetlen távolságban volt tőlem) a mobilitásról egyáltalán nem beszélhettünk, tehát a szobában kellett találjak tárgyakat, illetve így adódott, hogy saját magamat fotózzam. A másik a lapszkennelés technológiájából fakadt, folyamatosan, vonalanként halad előre az olvasófej, így nehéz volt mozdulatlanul maradni. Végül ez szülte a legszebb és legelmebetegebb anagrammákat. A kedvencem a Kristályvíz, Fény-agy és Ebéd után című triptichon, ami talán ennek az eljárásnak a csúcsa volt számomra. A Fény-agyat remélem nem kell kiemelnem más megközelítésben!

Miután úgy éreztem, hogy beszkenneltem mindent, a képi világ pedig Egy idő után unalmasnak és céltalannak tűnt, találtam más kísérletezni valót és egy időre abbamaradt ez az “újító és egyedi eljárás”.

Untitled-1

output_NJrpuGPár évvel később, 2003 környékén, amikor Sebestyén Lacival összeismerkedtem, újra szóba kerültek a Szkenner-O-Típiák. Akkor még nagyon büszkén azt hittem, hogy ez valami olyan dolog, amit én találtam ki, azóta persze rájöttem, hogy grafikusok régóta használják tárgyak felületének digitalizálására, de tény, hogy fotográfiai megközelítésből nem hallottam róla, egészen mostanáig. Sebi azonnal rágerjedt a folyamatra, sok fröccs elfogyott, mire kidolgoztunk egy mobil eljárást. Terveinkben egy bevásárlókocsi elejére rögzítettük volna a lapszkennert és fejünkbe vettük, hogy utcai, élő képeket fogunk vele készíteni.

Egy borongós őszi délutánon egy A4-es síkágyas lapszkennerel, SCSI kábellel, egy 220Voltos aksival, amit erre a célra vásároltunk és egy macbookkal, nekiindultunk a Jászai Mari térről megváltani a világot. Néhány kép készült, szám szerint talán kettő, amikor én összekevertem az akkumulátoron a pozitív és negatív pólust (nem tartottam fontosnak) és leégett az egész a picsába. A szkenner megsült, az aksi kuka. Örültünk, hogy a macbooknak nem lett komoly baja.

Ha megfogott a képi világa és ezután a beszámoló után belevágnál a dologba, akkor technikailag egy olyan szkennerre van szükség, aminek az érzékelője nagyon erős, így akár a távolba is ellát. Tapasztalataim szerint a SCSI kábellel kommunikáló eszközök alkalmasak erre. Neten, vagy bolhapiacon még lehet találni ilyen szkennert, nekem még van egy garázsban. Illetve már lehet vásárolni USB SCSI átalakítót, amivel csatlakoztathatod a laptopodhoz, ezután irány a szkennelés. Lehet, hogy itt a Phoo-n mi is elkezdünk egy sorozatot!

Legvégül pedig hadd mutassam be ezt a gondolatébresztő önarckép animgif-et, amit már nem emlékszem mennyi ideig csináltam. A zaj és a színhelyesség teljes hiánya mellett különösen unikális élményt adnak az elmosódott ujjlenyomatok, ami a mozgókép eredetiségét szavatolja. Egy képben benne van minden, amit akkoriban a Szkenner-O-Típiáról tudtam és ahogy magamat akkoriban aposztrofáltam a világban. Hullámos, zavaros emberábrázolás, zajos, igénytelen képminőség, finoman vibráló mozgókép és összefogdosott képfelület. Ugye milyen jó úgy szöveget olvasni, hogy közben neonfényben vibrál a szemed előtt egy gif? Készült 2000-ben!

Szöveg és kép: Kálló Péter

0
image

#polaroidweek

image

Csatlakozz Te is a Polaroid héthez!

Október 12-től, hétfőtől a hét végéig tart a kihívás, mely eredetileg egy flickr csoportból indult el 2011-ben. Mostanra a ‘Roid week’ kinőtte magát, a közösségi képmegosztón kívül az instagramon és a twitteren is megoszthatod a címben is látható #polaroidweek hashtaggel a képeidet. A kezdeményezés célja az analóg technikák, ezen belül is a polaroid fényképezés népszerűsítése, ami valószínűleg legalább ezen a héten sikeres, hiszen csak a mai napon több ezer négyzet alakú, a hipszterek között legnépszerűbb, instant kép lepi el az internetet. Másik kérdés, hogy a sok digitális képszemét mellett, ami naponta termelődik, szükség van-e további kézzelfogható képhulladékokra, már amit az általam végignézett mai adag alapján mondani tudok a minőségükről.

A Polaroid hét végén a Phoo-n is készítünk egy galériát a létrejött alkotásokból.

Borítóképnek Ina Echternach, A legjobb évszak című triptichonját választottuk, melyről annyit ír flickr oldalán: “Az ősz mindig a legjobb évszak” – Johann Wolfgang von Goethe.

 

 

4